Mikor szembesültem azzal, hogy milyen ócskavassal kell végigdolgoznom a műszakomat, már akkor éreztem, hogy ez egy hosszú délután lesz. De a dolgozást illetően hatalmasat tévedtem, mert az első elindulásomat követő tíz perc után leszakadt a járművem kompresszora, így az légszomjjal küszködve megadta magát. Sajnos a legrosszabb helyen.

Ekkor 12 óra 20 perc volt, a nap éppen az ívének a legmagasabb pontján járt, és ontotta magából hőt. Az utasok hőbörögve hagyták el a fedélzetet, amikor tájékoztattam őket a megváltoztathatatlan tényről, hogy ez a busz itt megadta magát. De nekik szerencséjük volt, hisz nem sokára érkezett a következő járat, így ők azzal távozhattak, nem úgy, mint én!

Azonnal jeleztem az AVM központban szolgálatot teljesítő munkatársamnak, hogy lerobbantan és műszaki segítséget kérek, erre ő megnyugtatott, hogy máris intézkedik.

A levegő nyomása a tartályokban éppen annyira csökkent le időközben, hogy a „bubu” már nem reagált a motor leállítási kísérletemre, de hát egy ilyen semmiség nem fog ki rajtam, felnyitottam az oldalajtót, bemásztam az adagolóhoz, és a gázrudazat visszatolásának módszerével elfojtottam a motor amúgy is beteges szívdobbanásait. Itt követtem el az első hibát! Egy suta mozdulatomtól jól hozzádörgölődtem a lengőajtó belsejéhez, amitől a frissen vasalt, tiszta ingem hátulján egy méretes kormos-olajos folt képződött. Sajnos a táskámban található törlőrongy csak tovább rontott a helyzeten, hisz azzal jól szétkentem magamon a mocskot. Ki tudja hogyan, de idővel nem csak a kezem, a hátam, de még a nyakam és a képem is feketéllett!

Ettől függetlenül az első órában derűsen vártam a szerelőt. A második órában még mindig bizakodóan néztem a jövőbe, de a harmadikban már egy kicsit türelmetlenkedni kezdtem.

A hőmérséklet ekkorra már nagyjából 40 fok lehetett odakint árnyékban, de árnyék nem volt sehol! Ugyanez a buszban talán 60-70 fok körül alakult. A táskámban rejlő víz már régen elfogyott, óriási izzadság cseppek formájában csapódva ki a testemen, így várva csapzottan, koszosan a megmentő vonalműszakot.

A szerelő kolléga 15 óra 20 perckor, éppen a lerobbanásom után három órával futott be. Ki tudja honnan érkezett, hisz az elindulásomkor az Örsvezér-terén két szerkocsi is vesztegelt, viszont az innen csak tíz perc. Na, mindegy fő, hogy itt van és 17 másodperccel később már intézkedett is, hogy küldjék a vontatót.

Újabb derűs egy óra, aztán egy bizakodó, később jött a türelmetlenkedős is, de a vontató sehol! Ha nem lett volna az a sok emberséges járművezető társam, akik szinte folyamatosan hordták nekem palackszámra a szódavizet, amivel locsoltam magam kívülről-belülről, akkor egészen biztosan felfordulok, hőgutát kapok, szétaszalódok!

És ekkor jött a megmentő angyalom! Csimár Pálné /Katika/, a BKV Központi Dolgozók Szakszervezetének elnök asszonya a várakozásom helyszínének közelében lakik, így a munkából hazautazása közben felfigyelt a nap hevétől már-már izzó, veszteglő autóbuszra. Hamar felismerte a helyzetet, és azonnal felajánlotta a segítségét.

Ekkor hosszú visszatartás után eltávolodhattam a buszomtól és a mintegy öt percre található nagyáruház mosdójában végre a lehetőségekhez képest minden higiéniai igényemet kielégíthettem. 17 óra lehetett. Katika haza ment, de egy óra múlva – látván, hogy semmi érdemi változás nem történt – újra visszatért némi uzsonnával, hideg üdítővel, és rengeteg felháborodással! Onnantól már nem is hagyott magamra egészen a vontató kiérkezéséig, de az még egy cseppet odébb volt!

19 órakor megpróbáltam felhívni a műszaki diszpécsert, de gondolom a sok elfoglaltsága miatt nem vette fel a telefont. Ekkor az elnök asszonynál végleg elszakadt a cérna! A saját mobilján egy telefonhullámot indított el! Beszélt a Központi Munkavédelmi Bizottság elnökével, majd a fődiszpécserrel, aki azonnal hívott engem! Némi felháborodás érződött a hangjában, talán, mert éppen az esti kávézása közben zavarták meg, vagy, mert nem szereti, ha ilyen csip-csup ügyekkel zaklatják, ezért az első reakciója az volt, hogy küldjem el a telefonálgatós utast a busz közeléből, mert nincs ott semmi keresnivalója! Aztán bekérte az adataimat, viszonylat, forgalmi szám, stb. ami ilyenkor szokás, aztán ígéretet tett, hogy hamarosan visszahív!

Így is volt! Három perc sem telt el, és már közölte is velem, hogy intézkedett, negyed óra múlva befut a mentés!

Amikor kiérkezett a vontató, látszott a beosztott személyzeten, hogy nagyon mérgesek rám, amiért ilyen felháborító módon sürgették meg őket. Én pedig nagyon szégyelltem, hogy romokban, kifacsarva, aszaltan behúzatom magam a másfél kilométerre lévő garázsba!

Jelentem közben felépültem! Az elenyészőnek tekinthető másodfokú naptól származó égési sérülésektől eltekintve még örülhetek is, hisz a folyamatos vízvesztéstől lefogytam néhány kilót, ami rám fért. /Bár azóta sajnos bőven visszaszedtem!/

Hálás köszönettel tartozom azoknak a munkatársaimnak, akik a felelős munkájuk közepette is gondoltak rám, és elláttak ivóvízzel! Valamint Katikának, nem csak az emberséges hozzámállásáért, hanem a hathatós közreműködéséért is, amivel megmentette az életemet! Ha Ő nincs, talán még most is ott várhatnám a mentést!

KÖSZÖNÖM

-hangya-