Én csakis a magam és azon társaim nevében siratok, akik velem együtt szeretnek a BKV-nál dolgozni. Akik itt vannak/voltak évtizedek óta, és azokért is szólok, akik talán nem olyan régen kerültek be közénk, de hálásak a cégnek, mert ebben a felfordult világban is munkát, megélhetést biztosít a számukra. Még!
Valamikor az a mondás járta, hogy három féle ember létezik, az egyik, akinek volt, a másik, akinek van, és a harmadik, akinek lesz BKV-s a családjában. Sajnos nagyon afelé tendál, hogy hamarosan már csak két féle ember lesz, mert a jövő egyre homályosabban látszik!
Ha csak olyan egyszerű lenne, hogy „Állítsuk meg Vitézy Dávidot!”… De a dolgok gyökere ettől sokkal mélyebbről fakad. Jó néhány esztendőt vissza kell ugranunk az időben ahhoz, hogy megértsük mi vezetett el idáig!
Aba Botond Úr /13 évig irányította a BKV-t/ értette a dolgát, hisz kitűnő szakember volt, és abban az időben a körülményekhez képest is jól mentek a dolgok. De a sorozatos kormányváltások rányomták a bélyegét a főváros, és ezen belül a BKV finanszírozására. Több jutott az ígéretekből, mint a valós, a szolgáltatásért járó kifizetésekből. Aztán Hagyó Miklós kinevezésével tulajdonképpen megpecsételődött a sorsa, a Demszky által régóta szorgalmazott eltávolításának többé nem volt akadálya.
Azt tudni kell, hogy a tömegközlekedés a világon mindenhol veszteséges. De!
Minden munkavállalónak, munkaadónak, a gazdaságnak, és ezáltal az éppen aktuális kormánynak az az érdeke, hogy a munkás be tudjon jutni a munkahelyére! Erre viszont áldozni kell Vica-versa. Vagy legalább is kellene!
Az melós fizesse meg az utazás reálisan meghatározott árát, a megrendelő tulajdonos /ma a BKK-n keresztül megy ez a folyamat/ a szolgáltatást, a kormánynak pedig kutya kötelessége lenne kifizetni a fennmaradáshoz szükséges különbözetet, hisz az állampolgároknak biztosítani kell a jogot, a tisztességes megélhetéshez, aminek az alapfeltétele meg az, hogy eljussanak a munkahelyükre.
Nem elég a szegény BKV-nak, hogy az Ikarus gyártásnak befellegzett, hogy hosszú évek óta alul van finanszírozva, sőt, kölcsönöket vetettek fel vele, hogy működhessen – na, ez is megérne egy misét, mert ez valami olyan, mintha magamnak kéne kölcsönt felvenni azért, hogy a munkaadóm kifizethesse belőle a munkámat, aztán majd én törlesztem a részleteket -, ráadásként ránk szabadítottak egy rablóbandát.
Emlékszem, amikor az ominózus figyelmeztető sztrájkunk volt, amiben csak a CINASZ meg a Fürst szakszervezetek vettek rész, megjelent Cinkotán a Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes. - Akkor még alig fért be az aulánkba /azóta a zsírszegény étrend sokat karcsúsított rajta/. – Vele volt az Antal Attila, akkori vezérigazgatónk, aki mindjárt meg is fenyegette az elnökünket, hogy „Nemes Úr, fejezzék be a sztrájkjukat, mert könnyen megválhatunk egymástól…” És így is lett! Hamar bilincs került a két úriember kezére, de a több milliárdos veszteséget, amit okoztak a cégnek, azt soha nem fizette vissza senki. A Hagyó elvitte a balhét, meg a pénzt, az Antal meg csak a pénzt, mert az énekes madarakat mindig kiengedik a kalitkából. Eközben az vezér-utód mit sem sejtve tovább fosztogatott, de aztán Ő is a Bastille-ba került.
Ekkor lett volna a szakszervezeteknek egy óriási lehetőségük arra, hogy összefogjanak, és megmentsék a pusztulófélben lévő BKV-t, de nem tették! Pedig a többszörös erőfitogtatásból adódó, tiszteletet parancsoló tekintélyüket, összefogással felturbózhatták volna, de az akkori szövetségek vezetőinél fellelhető pökhendiség legyűrte a tetteket.
Viszont jött a Kocsis István Úr, aki az ár ellen úszva próbált tenni valamit az életben maradásunkért, de a fizikát nem lehet meghazudtolni – megint bebizonyosodott, hogy szél ellen nem lehet pisálni!
Kormányunk bántóan szakszervezet ellenes politikája úgy tűnik, végérvényesen lezárja ezt a siralmas történetet. A nagy konföderációk vezetői – akiknek gyorsan le kellett volna reagálni a szakszervezetgyilkos döntéseket – csak bambán néztek ki a fejükből, és ezzel egyszer s mindenkorra egy életre elintézték, és súlytalanították az érdekvédelem minden formáját.
Most a BKV-n a sor, és senki ne higgye, hogy a buszágazat szétszabdalásával megáll ez a folyamat. A BKV visszafordíthatatlanul halad a végkifejlet felé. Pusztulásra ítéltetett, amit csak felgyorsít a szakszervezetek tehetetlensége, egymással való acsarkodása. Még ebben a kiélezett, nyomorúságos helyzetben sem vagyunk képesek összefogni. És ha ne adj Isten akad valaki, akinek van vér a pucájában, élére áll egy szemléletváltással járó, megújulni és tenni kész mozgalomnak, azt ütik, vágják a többiek, mert foggal-körömmel védik, a biztonságosnak látszó fedezékük mögött kialakított kis-királyságukat, amihez az utolsó pillanatig ragaszkodni fognak!
Csakhogy ez a pillanat már nagyon közeleg! És igazi vesztes itt csak egy lehet, a megvezetett, tisztességes munkavállaló!
„Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.”
/József Attila/
-hangya-
