Félünk. Gyáván eloldalgunk, fülünket, farkunkat behúzzuk akkor, amikor ki kellene állnunk magunkért, az elbocsátott társainkért, a munkánkért és a munkahelyünkért. Egymás között még csak-csak elmorgolódunk, de az igazi felelősök elől szemlesütve elsunnyogunk. Félünk és leblokkolunk, amikor a saját értékeinket kellene bemutatni.

A munkánk során belesüppedünk a kényelmes, vagy éppen kényelmetlen ülésünkbe, attól függően, hogy milyen típussal dolgozunk. Néha hepehupás és gödrökkel teli az út, időnként megküzdünk az évszakok által teremtett kihívásokkal, vagy éppen az út szélén vesztegelünk hóban, fagyban, kánikulában, amíg nem jön segítség. Néha van klíma, és kellemesen telik az idő, néha nincs, és keményen beleizzadunk, megszenvedünk a műszak végéig. Többségében stresszes-hisztis utazó közönség, faragatlan, provokáló, már-már bunkó maszekok, de mi tesszük a dolgunk, és végül mindig elszállítjuk az utasokat.

Vegyük már észre, hogy most egy „startot” járunk, a saját életünk startját. Lehet, hogy közülünk sokan az utolsót. Érthetetlen, hogy ugyanazok az emberek, akik az utasok épségéért nap, mint nap felelősséggel síkra szállnak, saját magukért, és társaikért nem tesznek semmit.

Mintha némaságra ítéltettünk volna. Mintha már az automata Alstom-metrón ülnénk, ahol feltétel nélkül kell elfogadnunk a robotpilóta által diktált tempót...

És közben mondogatjuk, hogy nem tehetünk semmit. Mert félünk! De mitől is félünk? Attól, hogy kirúgnak? Így is kirúgnak! Még akkor is, ha egy-két szakszervezeti vezető garantáltan állította, állítja, hogy itt nem lesznek létszám leépítések! Frászt nem! Ez még csak a kezdet volt, felvezetése a tragédiánknak! Idén félezer, jövőre másfélezer… És azután?

Mi történik? Ennek a szemfényvesztésnek az áldozataiként önként lemondunk arról a tiszteletteljes, kiváltságos munkánkról, amivel naponta Budapest és az agglomeráció lakosságát hozzuk-visszük a munkahelyére és juttatjuk el haza, lehetővé téve ezzel, hogy a mi utasaink az ország GDP-jének 46%-át előállítsák.

Kis hal, nagy hal? Ki a kis hal, és ki a nagy hal? Mi, kishalak tápláljuk a nagyhalakat, szavazunk rájuk, odaadjuk erőnk kétharmadát, és lassan, ha hagyjuk /mert igenis hagyjuk/, elveszik az állásunkat – a maradék egyharmadot is –, és ha már élelemre sem lesz pénzünk, valóban mindenben a nagy halak döntenek majd helyettünk.

Önként odaadjuk az erőnket a Tarlósnak, Vitézynek és csapatának, és annak a néhány, milliárdos üzletembernek, akik lerombolják ennek a gyönyörű, de veszélyes szakmának a nimbuszát! Akik hentesből, meg traktorosból átképzett, méregdrága külföldi buszokat vezető, gyakorlatlan szerencsétleneket állítanak hadrendbe legálisan éhbérért, /ők még nálunk is könnyebben odaadták az erejüket, és az eredeti szakmájukat másoknak/. Akik saját zsebüket gyarapítva, a saját szalonnájukat sütögetik, miközben nekünk lassan egy darab avas-szalonnára valónk sem marad.

Miért fogadjuk el természetesnek, hogy ez így van?

Meddig adunk még nekik kérés nélkül mindent? /Tényleg mindent, hiszen sokunknak a gyermekei is elmentek, mert számukra még annyi sem adatott meg, mint nekünk, hogy tisztes munkával 20-30 évig dolgozzanak…/

Attól miért nem félünk, hogy az alvállalkozói buszok gyakorlatlan sofőrjei (persze önhibájukon kívül, vagy a gyakorlatlanságukból adódóan, vagy mert az életük belekényszerítette őket, hogy erejükön, rátermettségükön és tudásukon felül túlvállalják magukat) feldöntik a kerékpárosokat, vagy letarolják a taxisokat – akik egyébként szintén odaadták az erejüket, hisz szeptember 1-től egységes tarifával vihetik csak az utasokat. Így a taxival utazók egyharmada, vele a sofőrök ugyanekkora része nyomtalanul eltűnik majd szépen, csendben a süllyesztőben…

Az nem drága?

Hol vagyunk, miért nem tudjuk megmutatni az értékeinket? Ha mi magunk nem tartjuk értékesnek azt, amit csinálunk, miért várjuk el, hogy bárki más értékelje azt. Ha mi nem tudunk egymásért összefogni, miért és kitől várjuk el, hogy értünk összefogjon? Hol vannak a buszos szakszervezetek, és a vezetőik, akiknek az lenne a dolga, hogy felébresszék már végre a dolgozókat ebből a Csipkerózsika álomból? Miért nem dobják végre sutba a csendes közönyüket?

Gondolkodjunk a nagyhalak fejével! Amíg lehet éhbérért, 50%-os fluktuáció mellett munkavállalókat találni, miért csodálkozunk, hogy megteszik ezt?

Hol vannak az értékeink?  Kivel és mikor voltunk utoljára szolidárisak? Kin és mikor segítettünk utoljára?

Azt várjuk, hogy az a maradék 10-20 még lelkes ember fog csodát tenni? Mi buszosok még több ezren vagyunk, de egyre inkább fogyunk, egyre kevesebb kollégánk van, egyre nagyobb a nyomás rajtunk, mégsem beszélünk róla, nyíltan, kulturáltan!

Mikor mutattuk meg utoljára, hogy mi vagyunk azok, akik biztonságban szállítjuk az utasokat?

Mikor mutattuk meg utoljára, hogy milyen pusztítást végez, mekkora szeméthalmot szór szét az utazóközönség, amit minden este ki kell pucolni a buszokról?

Mikor mondtuk el, milyen emberfeletti erőfeszítést igényel a buszok alkatrész és eszköz nélküli javítása - embertelen körülmények között?

Honnan kellene tudni mindezt az utasoknak, vagy a már-már közömbös-közönyös vezérünknek, ha mi nem mondjuk el nekik?

És ha most nem mondjuk el, amíg még van kivel együtt elmondani, mikor és kinek mondjuk el?

Talán majd egymásnak, amikor közmunkásként söprögetjük és takarítjuk majd a VT-Transman, vagy a Waberer’s buszait?!

 

                                                                                                                        -hangya-