Történt pedig, hogy 2010-ben a magyar emberek tudtuk nélkül és önhibájukon kívül hirtelen felindulásból, melyről csak később szereztek tudomást, fülkeforradalmat hajtottak végre. Talán, ha tudják, mit tesznek, milyen következményekkel jár eme államcsínynek feltüntetett, ámde valójában a demokrácia elvei alapján megvalósuló parlamenti választás, sokan óvakodtak volna részt venni a fülkék ezen felkelésében.

Azóta ugyanis – mint azt a fejüket addig is gondolkodásra használó emberek pontosan tudták – kiderült, a mindent magáénak követelő politikai erő korántsem akarja és nem is tudja beváltani az általa ígért vagy sugallt, az emberek helyzetén, közérzetén javító forradalmi változásokat. Céljuk valójában nem is ez volt, csupán annyi, hogy saját táborukat, mely messiásként tekint Führerére vezérére, tovább butítva, a többséget pedig messzi elidegenítve a politikától, illetve politikai riválisaitól, hosszú távon biztosítsák be saját maguk és környezetük jólétét, néha alamizsnát lökve alattvalóiknak. Mindeközben a társadalmat olyan mértékben megosztva, hogy még véletlenül se lehessen semmiféle összefogás, mely ezt a meg nem érdemelt hatalmat veszélyeztetné.

Ezen tevékenység egyik fontos állomása volt a Munka törvénykönyvének olyan szintű megváltoztatása, mely szinte minden érdekérvényesítési lehetőséget elvesz a munkavállalóktól, miközben egyre lehetetlenebb helyzetbe hozza ezt a réteget, különösen a közszféra dolgozóit hatalmánál fogva, a folyamatosan emelkedő adóterhek és a bérek befagyasztása által.

Így érkeztünk el a BKV 2013. évi bértárgyalásáig. A folyamat ár év elején elkezdődött, amikor a bábként mozgatott vállalatvezetés semmiféle elképzeléssel nem állt elő. A következő fordulóban megjelent az előzetes tervben a 3 százalékos „bérfejlesztés” víziója. Ekkor felcsillant a remény, hogy a teljességgel lebénult szakszervezetek vezetői végre rájönnek, tenni kéne már valamit, ami bizonyítja, van még szakszervezet, van érdekérvényesítés, van cél, van értelme a szakszervezetek létezésének. Ekkor ugyanis a észt vevő vezetők egységesen bejelentették a sztrájkbizottságok felállítását. Azonban a lendület elfogyott, mondhatni a lelkesedés hamvában holt, ugyanis mikor ugyanez a szám kiajánlás formájában elhangzott, szinte mindegyikük elégedetten hátradőlt, örült annak, hogy időközben megszületett az együttműködési megállapodás a vállalattal, mely pozíciójukat a jövőben is biztosítani fogja. Még közösen a munkáltatóval jelentős kozmetikai beavatkozásnak vetették alá a megállapodás tervezetét, mely azáltal, hogy az emelést négy hónappal eltolta, többnek látszik, eladhatóvá vált a tagságuk felé. Mit sem törődtek már a béren kívüli juttatásokkal, mely szintén szerepelt az eredeti követelések között, megelégedtek a megalázóan alacsony, ötezer Ft értékű Erzsébet utalvány további folyósításával. Az sem érdekelte már őket, hogy várhatóan dolgozók százait fogják utcára tenni anélkül, hogy a vállalat vállalná az átképzésük biztosítását pl. a négyes metró unkaerő-igényeinek kielégítésénél.

A történéseket látva nem lehet mást mondani, mint azt, hogy a szakszervezetekre ezek szerint mostantól fogva nincs szükség. Hiszen mi is történt valójában? Kaptak egy ultimátumot, melyben szerepelt egy összeg, egy kiosztható keret, mely nem egyezett meg a munkavállalói oldal követelésének összegével, mégis minden ellenállás nélkül elfogadták. Akkor ezt a lépcsőt nyugodtan ki lehet hagyni.

De a végén történt egy pici hiba. Mikor már éppen elégedetten hátradőltek, körbeküldték embereiket ünnepeltetni magukat, milyen remek megállapodást kötöttek, jött a következő ultimátum. Mert akkor már látta a munkáltató, illetve az őt mozgató bábjátékos, hogy megnyerte a csatát! Ez az ultimátum pedig a teljes kapitulációról szólt. Vagy minden szakszervezet behódol, vagy nincs semmi. Határidőre! Hiszen van itt még egy olyan erő, amelyik nem hajlandó feladni érdekvédelmi törekvéseit! Pedig eddig is megpróbálták már minden eszközzel lehetetlenné tenni a működését! De tisztán kell látni, ha ez a látszat-megállapodás létrejön, vége a BKV-n belül az érdekérvényesítésnek. Hiszen bármivel előállhat a munkáltató (?), minden ellenállás nélkül keresztülviheti az akaratát. Pontosan ez a cél! Végképp megtörni a szakszervezetet, megvásárolni a vezetőit.

Természetesen a döntés nagyon nehéz, hiszen az EKSZ vezetői és tagsága tökéletesen tisztában van a munkavállalók kiszolgáltatottságával, azzal, mennyire nehéz anyagi helyzetbe kerültek a dolgozók, amikor minden forint számít! De azt is látni kell, ha most ellenállás nélkül lehet ezt keresztülvinni az érdekképviseleteken, soha többé nem lesz esély eredményeket elérni. Az is egyértelmű, hogy nagy a kockázat, valamint az is bebizonyosodott, nincs szükség ennyi szakszervezetre egy vállalaton belül. Eredményeket csak közösen, egységes fellépéssel lehet elérni! Egyértelművé vált, az EKSZ az egyedüli alternatíva, de szükséges minél nagyobb számban csatlakozniuk hozzá a munkavállalóknak, azoknak, akik elhiszik, van még lehetőség, közösen lehet még eredményeket elérni!

Sajnálatosnak és szánalmasnak tartjuk, hogy a behódolt szakszervezetek, szakszervezeti szövetségek ismét támadást indítottak az EKSZ, illetve annak vezetője ellen, ezáltal leplezve saját tehetetlenségüket. Az EKSZ a tárgyalások folytatását kezdeményezte, mely elől a munkáltató nem zárkózhat el! Számunkra nem elfogadható az ultimátumként beterjesztett bérmegállapodási javaslat, melyet csak annak változtatás nélküli elfogadása esetén teljesít a munkáltató! Semmiféle biztosítékot nem ajánl sem a létszámcsökkentés elkerülésére, sem az év végi kifizetésre. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a tavaly év végi megállapodás ellenére sem kerültek kifizetésre mind a mai napig a jubileumi jutalmak! Márpedig olyan partnerrel, aki még az írásbeli megállapodást sem tartja be, csak komoly biztosítékok mellett szabad akár csak tárgyalásokat lefolytatni is!

                                                                                  -gabo-